A hazavezető Út minden reggel egyre Hosszabb: Fredrik Backman

And Every Morning the Way Home Gets Longer and Longer

A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb: Fredrik Backman

2016

Mi marad az út végén?!

Ha van egy dolog amit nem vehetnek el tőlünk, azok a saját emlékképeink. Többnyire ezt hisszük amikor fiatalok vagyunk, középkorúak, de még a szépkor hajnalán sem féltjük az elménkben azokat a csodálatos és jelentős emlékeket, dolgokat, amelyek velünk történtek, mondván azt, hogy ezeket úgyis örökké magunkkal visszük. Manapság viszont bizonyított tudományosan, hogy az emlékek bizony kopnak, átíródnak méghozzá folyamatosan.

Az időskor beállta rengeteg próbatétel elé állíthat egy embert. Az emlékek, emlékezés romlása kegyetlen jelenség az emberi szervezetben, hiszen rajtunk kívül mindenki látja, hogy van valami ami nem kerek. Az idősebb szenvedő alany ezt csak gyanítja, ám nem tudja megmondani, hogy mi miatt érzi különösen saját magát olyan feledékenynek. Az időskori elbutulás kegyetlensége vitathatatlan, ám a legrosszabb az egészben az ettől való ijedtség, illetve félelem.

fredrik backman a hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Az az ijedtség, amely úgy és olyan sebességgel kísérti Fredrik Backman könyvének szereplőjét mint az űzött vadat. A nagyapa és kedves kis unokája, Noah rendszeres szórakozása az idilli padon való ücsörgés, valamint a régmúlt történeteinek elmesélése, tanulságainak felemlegetése. A nagypapa a nosztalgiázásért, a kisgyermek pedig a szálak izgalmas fonódása miatt élvezi különösen az együtt töltött hosszú időt.

Az olvasási élményt tekintve egészen fantasztikus világ tárulhat a könyvet kézben forgató  elé. Noahval, az unokával könnyedén tud azonosulni az olvasó, ám ugyanennyire, ha nem, még inkább mélyen képes átélni a nagypapa lelki szenvedéseit is. A terület, ahol a pad megtalálható, napról-napra egyre kisebb lesz, amely nem más, mint a főhős félelmeinek nyakszorongató allegóriája. A téren látható a nagyi régi dolgozóasztala, feltűnik a sárkány, amelyet Noahnak adott annó ajándékba, valamint érezhető az elhunyt feleség kerti jácintjainak illata is. Ez a legmélyebb fájdalommal tölti el a nagypapát.

A kedélyes viccelődések, és a két ember matematika iránti szeretete mellett a nagyinak van lelki ereje arról mesélni Noahnak, hogy milyen volt élete párjával szerelembe esni, majd pedig elveszíteni Őt. A régi emlék ugyanúgy él a nagypapában, mintha minden akár tegnap történt volna. Ennél erősebben csak az a félelem él benne, hogy mennyire tart attól, ha majd nem fog emlékezni semmire.

Fredrik Backman könyve egy padon ülő férfiról, és az unokáról Noahról szól. A férfi az emlékezetével eleveníti meg a téren mindazt, ami fontos volt számára élete során. Ott vannak az emlékek fiával, unokájával, feleségével. Az emlékek ugyan megkophatnak, de minden, ami szép volt, az megmarad való igazában.

Humans are a strange breed in the way our fear of getting old seems to be even greater than our fear of dying.” – Fredrik Backman