Napló a hátunk mögött hagyott karantén időszakról, betekintés, hogyan csinálják a világ legboldogabb országában, megrázó gyászfeldolgozás-irodalom, vérfagyasztó krimi, alternatív Trianon-kötet, egy barátság bonyolult pillanatai, egy nem hivatalos, de annál érdekesebb irodalmi szöveggyűjtemény, lassításra felszólító versek. Többek között az a jó a nyárban, hogy van időnk végre könyveket olvasni. A legfrissebb kötetek közül válogattunk, amiket jó szívvel ajánlunk a szabadság idejére.
Helen Russell: Egy év a világ legboldogabb országában (HVG Könyvek)
Ha nyár, akkor boldogság. De létezik egy olyan ország, ahol ez az embereknek évszaktól függetlenül megy: Dánia valahogy mindig nyertesként jön ki, akármilyen boldogságindexhez mérik is. Így érthető módon furdalja a világ többi részén élő ember kíváncsiságát, hogy mégis hogy csinálják. Helen Russell Londonból költözött Dániába, annak is az általa Istenhátamögött Alsónak nevezett részébe (ez lenne Jütland, azon belül is Billund), és mivel egy magazinnál dolgozott újságíróként, és a magazinokat olvasva tudjuk, hogy a boldogság az életmód-újságírók Szent Grálja, így adta magát, hogy a dánok körében szerzett tapasztalatait ezen a lencsén keresztül vizsgálja meg.
Az egy évet felölelő könyve egyrészt beilleszkedés-történet, másrészt boldogságreceptes könyv. És mint minden receptes könyvnél, ebből sem lehet mindent megvalósítani (hogy csak egy példát mondjunk, Dánia azon országok egyike, ahol a legkisebb a szakadék a nagyon gazdagok és a nagyon szegények között), de inspirálódni érdemes. Még akkor is, ha olyan felkavaró információkról olvasunk, mint a 34 órás munkahét. És igen, a hygge itt is előkerül, de azért ennél sokkal több kell a boldogsághoz. A jó hír, és ezt Helen Russel is megerősíti a könyv végén, hogy ehhez nem kell feltétlenül Dániában élni.
Taffy Brodesser-Akner: Fleiscman bajban van (21. Század Kiadó)
Lehet-e hinni a hype-nak? Taffy Brodesser-Akner első regényét rögtön Philip Roth és John Updike könyveivel emelték egy polcra, és az amerikai könyvesboltokból vitték, mint a cukrot. A Fleishman bajban van kétségkívül úgy mutatja be egy házasság szétesését, hogy közben erős korrajzot is felvázol – igaz Fleishmanék problémái nagyon Upper West Side-i problémák. Toby – a címben szereplő Fleishman – épp, hogy elkezdi kiélvezni a szingli létet a válás után (számítsanak sok szexre a könyvben), amikor az exfelesége, Rachel minden kommentár nélkül ott hagyja nála a két, 7 és 11 éves gyereküket, és eltűnik.
A szerző pedig fogja a gendersztereotípiákat, és a fejük tetejére állítja őket. Sem Tobyval, sem Rachellel nem könnyű azonosulni, a könyv mégis beszippantja az olvasót, a sűrű szövésű szöveg mögött pedig felsejlik néhány nagyon éles meglátás a házasságról és válásról, úgynevezett férfi és női szerepekről, szülői kötelezettségekről és túlméretezett ambíciókról.
Király Levente: Nem kötelező – Kortársak és kimaradók (Corvina Kiadó)
Ha csak egy könyv fér bele az idei nyárba, akkor az legyen a Nem kötelező – Kortársak és kimaradók című szöveggyűjtemény. Ne tévesszen meg senkit a definíció, a kötetet egyáltalán nem csak a középiskolások fogják élvezni. A Corvina Kiadó főszerkesztője, Király Levente azzal a szándékkal válogatott a könyvbe rövidprózákat – Spiró György nemzeties tankönyvparódiájától kezdve Jászberényi Sándor haditudósító novelláján át Hajnóczy Péterig, Bán Zsófiáig vagy Csáth Gézáig –, hogy némileg betöltse azt az űrt, amely az új Nemzeti Alaptanterv megjelenése után keletkezett. Nevezetesen, hogy a kortársak szinte teljesen kikerültek a tantervből, több írót pedig nem kezel méltó helyén az irányt adó dokumentum.
A Nem kötelezőben számos, kevésbé ismert és ismertebb novella (ilyenek például Esterházy Péter Egy nő-írásai vagy Moldovától a Magyar atom) között kalandozhatunk, melyeket a könnyebb orientáció kedvéért még tematizált is. Találunk szövegeket #háború és háború, #szerelem #kapcsolat vagy épp #bűn és bűnhődés témákban – így, hashtagekkel megjelölve. A könyv rengeteg, nagyjából 100 szerző stílusába enged bepillantást, sőt, röviden még be is mutatja a tollforgatókat. De ezek a bevezetők sem tankönyvszagúak ám: Spiróról például azt írja, hogy “két történelmi regényt is írt, amelyek beszakították az asztalt”, Lackfit a magyar irodalom nagyköveteként harangozza be, Grecsó Krisztiánnál pedig zárójelben megjegyzi: “Pro tipp fiúknak: ha a lány, akinek udvarolsz, szeret olvasni, szinte biztos, hogy ismeri Grecsót.”
Sally Rooney: Baráti beszélgetések (21. Század Kiadó)
Sally Rooney kötetei éppen fordítva jelentek meg Magyarországon, mint amilyen sorrendben megírta őket: először jött a Normális emberek, amelyből egy megrázó, és elképesztően gyönyörű sorozatot is forgattak, nemrég pedig megérkezett debütáló könyve is, a Baráti beszélgetések. A Normálishoz hasonlóan itt is Dublinban zajlik a cselekmény, de ezúttal a 21 éves Frances a narrátorunk: a történet korábbi barátnőjével, Bobbival fennálló barátságán és annak bonyodalmain alapszik. A két lány egy spoken-word esten összeismerkedik egy Melissa nevű újságíróval, majd annak jóképű, színész férjével, Nickkel is.
Ebből a találkozásból aztán furcsa szerelmi sokszög születik, amelynek apropóján Rooney intelligensen, érzékenyen, de elegáns távolságtartással érinti az útkeresés, a szüleink felé táplált ambivalens érzések és a saját magunkkal való szembenézés gyakran bénítóan fájdalmas kérdéseit. A Baráti beszélgetések megdolgozza az olvasó agyát, nem jelöli ugyanis a párbeszédeket, ennek következtében néha vissza-vissza kell pillantani a szövegmasszára, hogy kihez tartozik egy mondat, de még így is értékes és fontos kötet, kiváló nyári olvasmány.
Arról szól, hogy egy varjú beköltözik egy gyászoló családhoz, ahol az édesanya elvesztését próbálja feldolgozni két fiú, és a Ted Hughes-szakértő édesapa (Hughes legismertebb kötete címe egyébként Varjú, de nem ez az egyetlen irodalmi utalás a kötetben). A madár életük részévé válik, társsá a magányban, társsá a nevelésben, és egyben társsá abban, hogy tovább kell lépni. Mellesleg ő a regény egyik narrátora – a másik az apa, a harmadik pedig a két fiú – így, egybegyúrva. E három szemszögből kapunk bepillantást abba az elképesztően drámai folyamatba, hogyan lehet továbblépni egy anya elvesztése után. Mert egy ilyen sokk egyszerre transzcendens élmény és rögvaló. Feldolgozhatatlan és feldolgozandó.
Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk (Európa Kiadó)
„Hadd kezdjem újra. Kedves Anya, azért írok, hogy elérjelek – még akkor is, ha minden leírt szavammal távolabb kerülök tőled” – így indítja Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című megrázó, szívbe markoló kötetét, azaz, sokkal inkább: levélregényét. Vuong könyve végtelenül messze van egy könnyű nyári olvasmánytól, szenvedélyesen fűzi egymásba gondolatait arról, mit jelent vietnámi bevándorlóként az előző generációk traumáit a saját bőrén érezni, mit jelent, ha valaki, akihez kötődünk, drogtúladagolásban hal meg.
Vuong ugyanolyan költőien, utalásokkal és metaforákkal megszórva rajzolja fel egy család történetének brutális emlékeit, mint egy homoszexuális aktus legapróbb részleteit, és közben csak rohanunk vele stoptábláról stoptáblára, esős parkon át a rizsföldekig. Varga Zsuzsanna hatalmas tapsot érdemel a bravúros fordításért, a pergő ritmusú kötetet lehetetlen letenni, úgy sodor magával – még akkor is, ha hosszú ideig csak gyötrődés marad utána.
Háy János: Ne haragudj, véletlen volt (Európa Kiadó)
„Feltámad a szél, feltámad a tenger, de nem támad fel egyetlenegy ember sem” – ez a rövid idézet olvasható Háy János új kötete hátsó borítóján. Ez pedig pont ellentmond annak, hogy a könyvet egyfajta karanténnaplónak kiáltották ki. Pontosabban, nyilván napló ez az emberiség, benne a magyarok, benne mi olvasók és az író maga NAGY KÖZÖS TAPASZTALATÁRÓL, a járvány miatt elrendelt karanténról, és abban különösen a március 17-től április 16-ig tartó egy hónapról. Minden egyes nap készült egy bejegyezés, de a napi események helyett inkább azt dokumentálja az író, hogy épp mi jut eszébe aznap, amikor leül az üres Word-dokumentum elé, hogy teljesítse a saját magának szabott penzumot, és írjon valamit.
És ez a valami lehet akár a vírus miatt kizökkent életünk is, a mindennapos birkózás az idővel, napirenddel, de lehet egy visszaemlékezés a gyerekkorra vagy filozofálgatás az álmokról, a véletlenről a múlt fel(nem)dolgozásról. Mindezt csak úgy, mintha hangosan morfondírozna valaki mellettünk. Vagy éppen – mindezek mögött megbújva – lehet az írás a túllépés kísérlete egy felfoghatatlan gyászból. (Megrendítő mondatokba botlunk: „Ugye, apu, azért ültetsz majd virágokat. Persze, mondom, mindent ugyanúgy csinálunk majd, mint amikor anyu még élt. Holott semmit nem tudunk már ugyanúgy csinálni, mert nem él.”) De még fel sem fogjuk mindezt, amikor már újra a vírusról van szó, és a távmunka diadaláról. Nem garantáljuk, hogy a könyv végére érve nem marad némi gombóc a torkokban, pedig alapvetően nem egy szomorú naplót írt Háy.
Nézzünk bizakodva a múltba! – alternatív Trianon (Szerk.: Cserna-Szabó András, Fehér Renátó) (CSER Kiadó)
Száz éve írták alá a trianoni békediktátumot, de ez még mindig egy fel nem dolgozott történelmi aktus, ami folyamatosan a napi politikai dagonyában koszolódik össze. Sokan (jobbról és balról is) még azt sem fogadják el, hogy lehet másképp értelmezni a Trianont, mint ahogy ők teszik. Ezért is nagyon érdekes az alternatív Trianon novellafüzér, amiben az írások előre megfontolt szándékkal „fake news-ok”, eltorzított, átírt történelmi tények, amelyek a „mi lett volna ha” állításra építenek. Persze, azért jó a művészet és az irodalom, mert megteheti, hogy komoly hangon állítsa, hogy Ady Endre 1904. május 13-án „Minden boldog csók méreg!” felkiáltással aláveti magát az Eiffel-toronyból, alant rázuhan az ott férjével, Michel Clemenceau-val sétálgató, állapotos Michnay Idára, és ezzel megváltoztatja a 16 évvel későbbi trianoni eseményeket.
Vagy hogy a gróf miniszterelnökhöz különböző forradalmi csoportok érkeznek, „minden bajok okozójának” megölése céljából, ám ő meggyőzi a „forradalmárokat” (egy darabig), hogy milyen nehéz mesterség az övé és semmi nem fekete-fehér. A kötetben 11 különböző stílusú és érdekességű „mi lett volna, ha?” novella szerepel, plusz Örkény Nézzünk bizakodva a jövőbe! című egypercese. Az írásokat két történész írása foglalja keretbe. A kötet elején Ablonczy Balázs fejtegeti többek közt, hogy egyáltalán nem történelmietlen hozzáállás a „mi lett volna ha”, sőt nagyon is használja ezt a tudomány is. A kötet utolsó írását pedig a román történész, Lucian Boia jegyzi, és arról próbálja az olvasókat meggyőzni, hogy bár nem könnyű, de Trianonról is érdemes volna a nemzeti előítéletek nélkül, nem csak a saját igazságunk mantrázásával vitázni. Ez utóbbi persze már a „milyen lenne, ha” kérdéskörbe mutat, sajnos, a múltból a jelenbe.
Michelle McNamara: Eltűnök a sötétben (Európa Kiadó)
Ez nem csak egy velős thriller. Ez maga a megtörtént valóság. És nemcsak egy nőket erőszakoló, kegyetlen kaliforniai sorozatgyilkos rémtetteinek, a megtörtént eseményeknek a felidézése ez a könyv, hanem már önmagában is történés az, ahogy a kötet megszületik. Michelle McNamara író ugyanis lapról-lapra írja le, hogyan próbálja meg felgöngyölíteni a Kaliforniai Gyilkos sztoriját, aki 1976 és 1986 között tizenhárom gyilkosságot és ötven nemi erőszakot követett el, ám negyven éven keresztül nem tudták őt rendőrkézre keríteni. McNamara megszállottan kutatja a férfi kilétét, és önálló nyomozása során találkozik az életben maradt áldozatokkal, rokonokkal, akiknek a traumája az írónő által válik először láthatóvá.
A könyvből azonban nemcsak egy aljas bűnöző portréja rajzolódik ki, de a kaliforniai középosztály miliője, a nyugodt kertvárosi részekbe betolakodó veszély, és az író saját története is. Vallomásaiból kiderül, hogy családanyaként mégis miért lett mániákus üldözője a gyilkosnak, és hogy fanatizmusa, a sötét ügyek miként őrölték fel az idegeit, egészségét. Pár hónappal korábban ugyanis, hogy a gyilkost, az exrendőr James DeAngelót elkapták volna, az írónőnek leállt a szíve. Nem érhette meg könyvének és életének saját katarzisát. McNamara nyomozásáról az HBO-n a napokban jelent meg egy dokumentumfilm-sorozat, pont egy nappal korábban, hogy DeAngelót életfogytiglanra ítélték volna.
Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok (Magvető Kiadó)
“Lassítanunk kellene” – szól többes szám első személyben a költő az egyik versében, és ez a teljesen hétköznapi félmondat tökéletesen visszaadja azt az alap hozzáállást, amellyel Krusovszky az új verseskötetét megírta, és amellyel a költeményeket olvasnunk érdemes. Kicsit másként, de valahol ugyanez fogalmazódik meg a “Ki kell várni, amíg eltelik”, vagy az "úgysem lehet elolvasni már, suttogod, de hát én a súrolást nézem" gyönyörű sorokban. Öt évvel az előző verseskötete és alig egy évvel az első nagyregényének megjelenése után Krusovszky Dénes hétköznapi pillanatokat merevít ki az Áttetsző viszonyokban, vagyis inkább magáról a kimerevítésről, az arra való igényről, az egyszerűből, a mikroszintű gesztusokból kibomló világ tettenéréséről és az észrevétel folyamatáról ír.
És úgy kell ez az összpontosítás most, amikor rohanunk, és figyelmünket képtelenek vagyunk öt percnél tovább ráirányítani valamire, mint egy falat kenyér. De ez csak egyfajta attitűd, a témái változatosak. Verseiben gyakran mutatja meg magát a természet – földre bukó páfrányokat láttat velünk –, helyenként élesen hasítanak a társadalmi anomáliákat érzékeltető sorai, máskor pedig egy szórakozóhely vad állatiasságával törnek fel a múlt feldolgozatlan elemei.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
